A mi „fantasztikusan modern” társadalmunkban hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy pénzért minden megvehető. Még az idő is. Pontosan hogyan? Mennyibe kerül? És kinek kellene a pénzt átutalni? A Teremtőnek vagy a jó Istennek vagy …?
Erre most biztosan sokan azt mondják, hogy én osztom be az időmet és az történik, amit én akarok. Önmagában véve ez király, mert sokan még erre sem képesek. Ahogy minden dolognak, úgy ennek is van másik olvasata. Ha már kicsit távolabbról nézzük az időt, akkor soha nem tudhatjuk, hogy reggel, amikor elindulunk otthonról, minden a terv szerint fog-e haladni, mi fog történni velünk és egyáltalán haza fogunk-e érni este. Este pedig, amikor álomra hajtjuk a fejünket, nem lehetünk biztosak abban, hogy reggel fel fogunk ébredni … Ezért is mondták, illetve mondják a Nagyszüleink, hogy „soha ne feküdj le haraggal a szívedben!”
Amikor fiatal(abb) ;o) voltam, én is csak legyintettem erre és azt gondoltam, hogy „majd holnap megoldom”. Aztán történt ez-az és sajnos az is előfordult, hogy már nem tudtam kivel megoldani. Nem hívjuk fel azt a valakit büszkeségből vagy félelemből, vagy nem kérünk bocsánatot és még azt is képtelenek vagyunk kimondani, hogy „sajnálom”, mert akkor mi lesz a mi nagyszerű ego-nkkal?! Közben pedig a lelkünk háborog, és egyáltalán nem érti, hogy az ego például miért nem tud átlépni egy ilyen vacak hülyeségen, mint a felesleges büszkeség vagy a félelem attól, hogy a másik megláthatja a gyenge oldalunkat is?! Miért erőből akar az ego minden problémát megoldani? Miért fontos minden egyes alkalommal győzni? Aztán amikor „üt az óránk”, már nem tud győzni és erőből sem tudja megoldani ...
Az az igazság, hogy az idő NEM pénz, hanem a legdrágább kincsünk. Persze mindenkinek a magáé. Én két nagyon súlyos döntést hoztam az életemben. Az egyik – amiért sokan azt vágták hozzám, hogy teljesen elment az eszem és nem vagyok normális (mellesleg mindkettőt vállalom :o)) -, hogy nem szimplán azért dolgozom, hogy pénzem legyen, hanem olyan munkát végzek, amit szeretek és mellesleg pénzt is keresek vele. A másik pedig – amire meglepő módon az előzőhöz képest csak kevesebben reagáltak -, hogy a szabad időmet azokkal az emberekkel töltöm, akikkel jól érzem magam, akik nem viselnek álarcot és nem játsszák el az életüket, hanem készek őszintén beszélgetni és igazán örülnek az együtt töltött időnek.
Nem tudom, hogy pontosan mennyi időm van még hátra. Ez az egy információ, amit nem lehet sem a horoszkópból, sem pedig az asztroszkópból megmondani. Valószínűleg kevesebb, mint amennyi már volt, de azt a keveset törekszem kézben tartani. Félreteszem a büszkeségem, ha az Élet ezt kívánja, nem félek megmutatni a gyenge oldalamat azoknak, akik szeretnek és megtiszteltetésnek élem meg, ha Valaki pont így fordul felém. Sőt! A legbátrabb cselekedetek közé sorolom, aki erre képes. Követem a Nagyszüleim példáját - minden este hálát adok a napért, összegzem, hogy mi volt jó és mit tanultam, reggel pedig örülök, hogy kaptam még egyet ajándékba.
Az pedig életünk legnagyobb szerencséje, hogy tavasszal nem egy napot, hanem majdnem három hónapot kaptunk ajándékba. Mire használtá(to)k?
p.s.: Ha van rá lehetőség ;o), nézzé(te)k meg a „Lopott idő” című filmet. Tanulságos. :o)
