Fél év telt el ebben a nyomorúságban, amikor megjött az első email. Márk hosszan írta le, hogy mennyire nem tud otthon élni, úgy érzi, hogy ebbe belehal, és hogy hagyjanak itt csapot-papot, repüljenek el - még repülőjegyet is küldött.
Sophie egyik „nem”-et mondta a másik után, de Márk nem hagyta … egyik ötlet jött a másik után … és amikor Sophie végképp nem bírta tovább az ostromot és mégis „igen”-t mondott, Márk hirtelen visszautasította. Hónapok teltek el, mire Sophie magához tért és újra tudott mosolyogni. Valamikor akkor hallotta, hogy Márk felesége ikreknek adott életet ...
Hány év is telt el azóta? Nem számolta. Mélyre eltemetett minden emléket, amelyek most megállíthatatlanul törtek rá … ami pedig a legjobban hiányzott neki, az az utolsó beszélgetés, hogy méltón tudják lezárni kapcsolatukat. „Már megbocsátottam Márknak és magamnak is” – futott át Sophien, „de talán az az utolsó ölelés, az mindkettőnket megillet ...” … Sophie minden erejét össze kellett szedje ahhoz, hogy fel tudjon állni és elinduljon az ajtó felé …
… a tűz még égett a kandallóban, amikor újra jól beburkolózott kedvenc takarójába és újra befészkelte magát a fotelba. Könnyei csendben folytak végig az arcán - az ember szabad akarattal születik, mégis minden egyes nap, amikor felkel, pont egy korláttal kell igazán szembenéznie és az saját maga!
A fáradtságtól már nagyon nehéznek érezte szempilláit. Igazán jól esett inkább lehunyni a szemét. Mielőtt elnyomta volna az álom, hallotta még a kérdéseket, amelyeket eddig még nem mert feltenni magának.
„Találkozom még a lélegzetelállító Szerelemmel? És ő lesz elég bátor ezért a szerelemért kiállni és ezért a felelősséget vállalni? Lesz oroszlánszíve boldog életet élni és ….”
… és már a Tündérek vigyázták az álmát.
