… szóval ott fejeztem be az elmúlt alkalommal, hogy úgy éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van és hazajutni már csak ujjgyakorlat lesz!
Ez volt az a pont, amiben én és az én kiskocsim nem értettük egyet. A határtól 10km-re, az utolsó autópályadíj fizető kapunál megállt és nem volt hajlandó többet elindulni. És ha ez nem lett volna elég – a telefonomon legalább 10 ki és bekapcsolás sem csatlakozott semmilyen hálózathoz, ragaszkodott a „Nincs szolgáltatás” kiíráshoz.
Ez az a helyzet, amikor simán pánikba lehet esni és/vagy el lehet kezdeni hisztizni … főleg, ha az ember lánya szőke, mint ahogy én is … :o)) Na de akkor mire jók a tapasztalatok?! Leginkább akkor, ha azok már több, mint 50 éve gyűlnek?! :o))
Azt olvastam mostanában egy írásban, hogy nem mindennek van jó oldala. Szerintem mindennek van, csak nem mindig derül ki azonnal. Miért írom ezt? Én egy nagyon extrém kapcsolatban, aztán házasságban éltem majdnem 20 évig. A gyerekeim nagyon kis különbséggel (16 hónap) születtek. Az idő nagy részét hármasban töltöttük, mert az ex férjem vagy dolgozott vagy búvárkodott vagy golfozott. Extrémebbnél extrémebb helyzetekbe kerültem és lehetetlenebbnél lehetetlenebb szituációkat kellett megoldanom egyedül két kisgyerekkel. Soha nem volt idő pánikba esni és/vagy hisztizni, minél hamarabb megoldást kellett a problémákra találni. Mégis mire volt jó a házasságom? Amikor ténylegesen realizáltam, hogy az autó nem fog elindulni, az első ijedtség után, ami egy-két percig tartott, visszaállt az egyensúlyom és simán tudtam átváltani „vészhelyzet” üzemmódba. (Nem hagyhatom ki, hogy meg ne jegyezzem, hogy ezt a képességet – mármint visszatalálni az egyensúlyi állapothoz - a meditáció csak erősíti! :o)) Tudtam, hogy egyszerűen csak ismét meg kell oldanom egy extrém helyzetet …! :o))
Az első gondolatom az volt, hogy annak ellenére, hogy van nemzetközi biztosításom, az autót el kell juttatni a magyar határig és onnan minden könnyebb lesz. Érdekes tapasztalat volt, hogy az első autó, aki megállt, csak megkérdezte, mi a baj, és ahogy megkapta a választ, hogy az autó nem indul, már azonnal tovább is hajtott ... Idő sem maradt segítséget kérni. Aztán sok elegáns autó ment el középkorú férfiakkal a kormány mögött és még csak nem is lassítottak, hogy megkérdezzék, segíthetnek-e. Aztán jött egy kevésbé szép autó két fiatal párral ÉS megkérdezték, hogy segíthetnek-e. Kecskemétre igyekeztek. A segítség sokszor onnan érkezik, ahonnan nem is számítunk rá! Akkor és ott döbbenetes volt hallani, hogy nekik mi sem természetesebb, hogy az autót elvontassák a határig! Örök hála Nekik! :o)
Az autó végül eljutott a sorompó másik oldalára, Magyarországra és amikor elindult a tréler hazafelé, csak akkor kezdtek a könnyeim folyni …
Sokféle nézet olvasható arról, hogy a személyiségfejlődés csak az ember komfort zónájában belül vagy csak azon kívül lehetséges. Én egyet tudok érteni mindkettővel, de a tapasztalataim azt mutatják, hogy igazán nagy lépéseket akkor lehet megtenni, illetve igazán nagy változást akkor lehet elérni, ha ki kell lépnünk a biztonságos körülmények közül, ha el kell hagynunk a komfort zónánkat … én örülök, hogy képes voltam megtenni. Ha azt kérdeznétek - Tudva azt, hogy hazafelé mi fog történni, belevágnál-e még egyszer? Akkor a válaszom az, hogy Mindenképpen Igeeeeeen! :o))
Végül, de nem utolsó sorban agyon nagyon köszönöm Rékának, Csabának és a Babának, hogy ez a kaland megtörténhetett! Sok puszi és ölelés Nektek! :o) <3
