A hajnali nap fénye lágyan simogatta meg Sophie arcát. Jól esett neki ez a melegség. Olyan volt, mint amikor Márk ébresztgette reggelente. Kinyitotta a szemét. Hiányzott neki Márk – ő volt a legeslegjobb barátja, a Társa, az otthona. Ő volt az egyetlen, aki még egy egyszavas sms-ből is meg tudta mondani több száz kilométerről, hogy hogyan érzi magát és tudta, mire van épp szüksége …<3
„Azt mondják, ha szereted, elengeded.” - jutott eszébe a számtalanszor hallott mondat. ”De azt senki nem mondja, hogyan!?” - tette hozzá magában. Ebben főleg azt találta „viccesnek”, hogy az első mondatot a párkapcsolatban élő barátnők szokták hangoztatni, akik már arra sem emlékeznek, milyen egyedül lenni, már nem reménykedni vagy álmodozni, és amikor megkérdezed, pontosan mire is gondolnak, már nem tudják meg- vagy elmagyarázni.
Sophie mélyen elgondolkodott azon, hogy ki tudna neki igazán segíteni? Ki tudna valóságos tanácsot adni? Ki tudja a legjobban, hogy neki merre is kellene most továbbmenni és legfőképpen hogyan?
„Az öreg Tölgyfa!” – kiáltotta olyan hangosan, hogy azon maga is meglepődött! „Ezt meg kell beszélnem az öreg Tölgyfával!” – ismételte. Egy széles mosoly suhant ár rajta és már el is helyezkedett … a lábait törökülésbe húzta, a hátát a fotelnak támasztotta, a tenyereit a karfán az Ég felé fordította. Hagyta, hogy a hajnali nap fénye egész testét átjárja. Becsukta a szemét és képzeletében már repült is a tó partjára, ahol az öreg Tölgy állt. „Rég találkoztunk” – köszöntötte őt öreg Mestere. „Miben segíthetek Neked?” Sophienak több se kellett, és már bele is kezdett …
