Az elmúlt hetek/hónapok történéseit figyelembe véve kíváncsi lennék, hogy a fenti kérdést olvasva hányféle válasz született ;o) …
… biztosan többünknek van olyan barátja/batárnője, akinek a szerelme az utóbbi hetekben/hónapokban egy másik országban ragadt és csak furfangos körülmények között lehetetett megszervezni a „nagy” találkozást vagy akinek a szerelme/i mindig valamilyen másik országból kerültek/nek ki és most átmenetileg el kellett válni és még sorolhatnám …
Egyszerű lenne a fenti kérdést az országhatárokkal elintézni és befejezni ezt a blog-bejegyzést, ám én szeretem a bonyolult dolgokat, leginkább azokat megfejteni ;o)) és főleg szeretek azok mélyére nézni, Most sem kifejezetten az országhatárokra gondoltam, hanem inkább azokra a határokra, amelyeket bennünk léteznek. Mostanában egyre többen szeretnek a szeretetről beszélni és sokan még azt is hozzáteszik, hogy annak feltétel nélkülinek kell lennie. Létezik ilyen szeretet? És ha igen, honnan ered és hova vezet?
Azt senki sem vitatja, hogy a szeretet létezik, azt már annál többen, hogy honnan ered. A vicces az, hogy a dolgok sokszor sokkal egyszerűbbek annál, mint aminek látszanak! Mire gondolok? Csak arra, hogy a szeretet belőlünk fakad. Honnan máshonnan! Léteznek emberek és helyzetek, akiknek és amiknek teljesen át tudjuk adni magunkat mindenről és mindenkiről elfeledkezve. Még saját magunkról is.
Azonban még ez az ún. feltétel nélküli szeretet sem lehet egyenlő a határok nélküliséggel és nem lehet egyenlő azzal, ha szeretünk valakit, akkor ő bármit megengedhet velünk szemben. Illetve!!! A helyzet az, hogy az a valaki pont annyit enged meg velünk szemben, mint amennyit mi megengedünk neki. Sokszor megtörténik, hogy többet adunk annál, mint amennyit jó szívvel megtennénk, mert félünk attól, hogy „akkor majd nem szeretnek bennünket eléggé” vagy „nem leszünk elég jók”. Aztán ha egyszer hagyjuk megtörténni, megtörténik majd másodszor, harmadszor … és a végén úgy érezzük, hogy szinte rabszolgákká váltunk. Először vádoljuk a családunkat, másodszor a környezetünket, harmadszor az egész világot, aztán lassan rá kell jönnünk, hogy tulajdonképpen mi nem mondtunk „nem”-et és mi nem mondtuk azt, hogy „eddig és ne tovább!” A szeretetből birtoklás lett, a birtoklásból pedig szenvedés.
Mi ilyenkor a megoldás? A döntés(eke)t mindig és minden körülmények között MI hozzuk. Az egyáltalán nem igaz, hogy „nincs más választásunk.” Mindig van más választásunk! A kérdés csak az, hogy megtiszteljük-e magunkat azzal, illetve szeretjük-e magunkat annyira, hogy tényleg a „más”-t választjuk? Kimondani ezt a „más”-t először nagyon nehéz, de minden egyes alkalommal egyre könnyebb lesz! Érdemes kitartani! És ha ilyenkor bárki önzőséggel vádolna bennünket, ”hát rajta”! Ez csak azért van, mert már szeretjük magunkat annyira, hogy nem engedjük meg neki, hogy ő legyen önző velünk! És ez nagyon király érzés – mondhatom! <3
Visszatérve az eredeti kérdéshez – szeretni határok nélkül? Egyrészt IGEN, mert sosem tudhatjuk, hogy a szerelem éppen melyik országból érkezik, másrészt NEM, mert tiszteljük és szeressük magunkat annyira, hogy megtudjuk húzni azt a határt, ahol feltétel nélkül tudunk szeretni.
p.s. Az asztroszkóp abban segít, hogy felfedezzük, melyek azok az értékeink, amelyeket tisztelni és szeretni érdemes – leginkább saját magunknak! ;o)
