Az előző két bejegyzéssel kapcsolatosan egy kedves barátom hívott fel és arról beszélgettünk, hogyan lehet például két gyereket egyformán, de mégis különbözően nevelni úgy, hogy azt ők semmilyen körülmények között ne érezzék igazságtalannak?
A szakirodalomban arra avatottak sokat írnak arról, hogy alapértékeinket hogyan tudjuk átadni gyerekeinknek az első éveikben. Én a saját tapasztalataim alapján azt tudom leírni, hogy minden időmet a gyerekeimmel töltöttem, amíg meg nem tanultak beszélni. Akkor már más is könnyen megértette őket. Én ugyanilyen kritikus időszaknak találtam a kamaszkort és örültem, hogy az élet úgy hozta, hogy velük tölthettem és minden kérdésükre én adhattam meg a választ.
Akik már túl vannak ezen, talán egyetértenek velem abban, hogy a kamaszkor elejére már kirajzolódik, hogy kinek milyen készségei a legerősebbek. Biztosan arra is emlékeznek, amikor ismét meg kellett hoznunk azt a döntést, hogy félretesszük kényelmi szempontjainkat és fejet hajtunk azelőtt, hogy bár ugyanazt a nevelést kapták a gyerekeink, mégis más képességekkel rendelkeznek, és ezért más-más iskolát kell keresnünk legkésőbb az általános iskola után … és elkezdődik egy végtelennek tűnő rohangálás …
… és közben folyamatosan egyensúlyozunk – még a karácsonyi ajándékoknál is odafigyelünk, hogy nehogy valaki úgy találja, hogy a másik többet vagy jobbat vagy értékesebbet kapott.
És igen, közben hibázunk, de csak azért, hogy kijavíthassuk és bebizonyíthassuk, hogy mi sem vagyunk tökéletesek. A legfontosabb pedig az, hogy mindezekkel együtt példát mutatunk abban, hogy a legjobbra törekszünk, és hogy mindig lehet másképp csinálni, mindig van egy másik, egy jobb út! :o)
