A lány a terasz ajtóban ült. Hűvös szél simogatta meg az arcát és érezte az illatot, amit még a Nagyapja tanított neki. Becsukta a szemét és már hallotta is, ahogy a terasz kövén egymás után koppannak az első esőcseppek.
Szerette a nyári viharokat. Mindig lenyűgözte őt a menydörgés és a villámlás, amik messzi világokba repítették őt. És amikor az utazások során elfáradt, a Sarkcsillag egyik ágán pihent meg. Innen könnyen elláthatott akár a Tejútig is.
Most is csodálatosan csillogó volt a csend, ami körülvette. Itt sohasem félt, hiszen a Sárkány vigyázta a csillagot és a kis Göncöl bármikor továbbvihette.
Egyszer csak meglátta a Pegasus paripát, gyorsan közeledett felé. De ahogy jött, úgy száguldott is tovább. A fiú ült rajta, ahogy mindig. Világos szürke-kék szeme ragyogott, ahogy a Spica. „Mindig rohan …” – gondolta a lány. „Pedig milyen jó lenne, ha egyszer legalább egy pillanatra – vagy inkább kettőre :o)) - megállna és mesélne a távoli galaxisokról!”
„Mindent a maga idejében” – hallotta Szaturnusz mester kedves, ám szigorú szavait. A lány nagyot sóhajtott. „Igen, mindent a maga idejében!” – ismételte.
Megdörrent az ég és egy villám cikázott át rajta. „Ideje hazaindulni” – gondolta ... lassan nyitotta ki a szemét és közben eszébe jutott, amit a Nagyapja tanított, és ami végtelen nyugalommal töltötte el: „A türelem rózsát terem!” :o)
